Amikor Renáta, aki, azt hiszem, e találkozó szervezésének lelke - vagy egyik lelke - volt: amikor Renáta felhívott, hogy mondjak néhány köszöntő vagy emlékező szót a mai délután bevezetéséül: reflexszerűen válaszoltam: miért én, hogy jövök én ehhez, hiszen sokan vannak, akiknek a neve, legalábbis emlékezetünkben, szorosabban kötődik az iskolánkhoz, mint az enyém, mindenekelőtt Márkus Györgyé, akit ismerhet hírnevéből és tisztel a munkái alapján az is, aki az iskolában már nem találkozott vele; mellesleg, az iskolában a mi évfolyamunk sem. Kusi azonban Ausztráliában él, ezért csak üdvözletünket küldhetjük neki, bizonyára akad majd, aki aláírásokat gyűjt egy neki címzett képeslapra. Aztán belegondoltam a saját helyzetembe: végtére is 1956-ban, az iskola tanévzáró ünnepélyén, amikor még egyikünk sem sejtette, hogy az lesz az utolsó, az akkor érettségiző évfolyam nevében én búcsúztam az iskolától; legyen hát; és ezen a mostani találkozón megpróbálom összefoglalni, mire emlékszem, mit gondolok ma, 52 évvel az érettségi után, alma materünkről.
       Az emlékezés első szava tanárainkat kell hogy illesse, köztük is első helyen az idén 100 éves Ada Sztyepanovnát: polgári nevén Berzeviczy Etel, régi múltjából Frau Jung - szovjet börtönben elpusztított társa nevét leányai örökölték. A Maxim Gorkij Magyar-Orosz Iskola szellemét Ada testesítette meg. Tudom, voltak, akik nem szerették: személyiségének hatása, legtöbbünk számára azonban varázsköréből mégse vonhatta ki magát senki. Egy személyben volt történelmi magyar név viselője, kommunista hős leánya, a szovjet kommunizmus - kitelepítés, nélkülözés - áldozata, és az akkor általa is magasabbrendűnek hitt utópista eszme hirdetője. De mindenekelőtt igazi tanár volt. Halk szavú, erős akaratú, szuggesztiv személyiség, akinek törékeny alakja, szép arca, finom modora, kedvessége nem a fegyelmező vagy kioktató tanárt: a szerető és gondviselő idősebb családtagot jelenítette meg. Szerettem és tiszteltem - és bánt a lelkiismeret, hogy idős korában, amikor már nehéz élete lehetett, nem tudtam a közelében lenni. Számomra a másik nagy tanár egyéniség az iskolában Keller Lászlóné volt, osztályunk magyartanára, Györgyi néni, akinek intelligenciája és műveltsége egész életpályámra kihatott. Távozása Magyarországról, 1957-ben, mint fényszóró hirtelen sugara világította meg egy magyar történelmi réteg, a zsidó polgárság tragédiáját és a felszabadulás pillanatán túl is elhúzódó válságos helyzetét. Boldog vagyok, hogy Izraelből is váltott velem néhány levelet, és hogy leányával most is kapcsolatban vagyunk. Hála és tisztelet juttatja eszembe Timár Györgyöt és feleségét, Tedeschi Máriát, Szilágyi Pétert, Walkó Györgyöt, akik a mi osztályunkat nem tanították ugyan, de aktivitásuknak, például Timár hanglemezóráinak, Szilágyi stilus-elemző gyakorlatainak, Walkó csodálatos német irodalomismeretének folyamatosan haszonélvezői lehettünk. És szovjet tanáraink: közülük hadd említsek csak egyet, a mi osztályunkból, a matematikus Irina Szergejevna Komisszárovát, akit messze a tárgya iránti érdeklődésen túl szerettünk. Kitűnő lélektani érzéke áthidalta a tanár és diák, az orosz és a magyar anyanyelv közötti távolságot. Megtudhattuk utóbb, hogy a Szovjetunióból küldött tanáraink nem - bizonyosan nem mind - a nagyhatalom képviselői voltak, többük inkább száműzőttféle, és biztosan nem érdemelte meg közülük senki, hogy az iskola bezárásakor mintegy kimenekíteni kelljen őket az országból. Én nem Anyégin-ranjongó vagyok: nekem az Anna Karenyina és Goncsarov Szakadéka (Обрыв), leningrádi kollégáim és barátaim, a régészeti utazások a Kaukázusban és Közép-Ázsiában, az orosz mint tudományszakom egyik nemzetközi nyelve mindig emlékezetemben tartják egykori szovjet tanáraink tanítási nyelvét és emlékét. Találkozni, sajnos, egyikükkel sem tudtam később.
       Tisztában vagyok azzal, hogy az én látószögem nem fog be mindent, amit az iskola múltjából, több mint hat évtizede kezdődött történetéből feleleveníteni érdemes. Már csak kronológiai okokból sem: a mi osztályunk csak 1952-ben került a Gorkijba, a tanuló-létszám második bővítésekor, a Gorkij fasori épülethez nekünk nem volt közünk, és azokat az ős-gorkijistákat sem igen ismertük, akik a moszkvai emigrációból hazatérve - ahogyan ma kissé megvetőleg szokták emlegetni - magyarul sem tudtak. Mi az Ajtósi Dürer soron nem sokat tudtunk a régi iskola épületéről, sem a Szent István Gimnáziumról, amelynek épületét a mi számunkra elvették, nyilván jogtalanul. Minket, újonnan felvetteket, az iskolában nem is-moszkovita közeg fogadott: barátságos, szívélyes, kedves iskolatársak, egy-két-három évfolyammal idősebbek, anyáskodó szép leányok, komolyan tanító fiúk, akik segítettek beilleszkedni, oroszul tanulni, új szokásokat elsajátítani. És az ebédlőben Lányi néni, és Kiss bácsi, a barátságos pedellus.
       Nevek és arcok vannak előttem idősebb iskolatársaink közül, és maradnak meg életem végéig, akik az első percben barátilag befogadtak bennünket, akik előlegezték a bizalmukat. A sok közül csak Szőke Györgyöt említem, aki nemrég hunyt el, és Előd Nórát, aki néhány éve megindító és múltunk átgondolására késztető reflexiv emlékiratot fogalmazott meg az iskoláról. Idősebb iskolatársaink, a párhuzamos osztály vagy a "kicsik" osztályainak régi gorkijistái az iskola közéletében soha nem mint moszkoviták vagy a politikai-gazdasági vezető réteg tagjainak gyermekei léptek fel. Ez a Gorkijban lehetetlen volt: nem tűrte volna el Ada, és nem is emlékszem, 1952 óta mindvégig, semmi hasonló törekvésre. Hosszú évekkel az érettségi után tudtam meg, hogy egyik osztálytársunk apja azokban az években megyei ÁVH parancsnok volt, holott annak idején ez nem keltett volna megütközést. Bocsássa meg az érintett, hogy ezt is megemlítem: de amikor a sztálinvárosi nyári ifjúsági építőtáborban dolgoztunk, és az akkori teljhatalmú hadügyminiszter dísz-szőnyegen jött a munka hőseit meglátogatni, leánya a mi sorainkban állt, közöttünk. Soha nem hallottam hivatkozást szülőkre, a szülők magas állást betöltő barátaira. Ezt a hátteret mindenki otthon hagyta: ilyen volt az iskola szelleme, én ilyennek éltem meg. Ha mai eszemmel gondolok vissza az 50-es évek első felére, inkább azt kívánom, ős-gorkijista iskolatársaink bár többet mondtak volna el annak idején szüleik, a magyar kommunista emigráció moszkvai múltjáról, bár tőlük tudtuk volna meg mindazt, amit részben az 1953 utáni leleplezések, részben majd Trifonov Rakpart-regénye világított meg számunkra. Egyszer, már évekkel később, beszélgettem erről Sz. L. kiváló barátommal, aki után én lettem az iskola DISz-titkára, és tudom, hogy ők sem tudtak mindent, és őket is szorította a félelem. Hozzá kell tennem, hogy ugyanígy nem beszélt nyilvánosan senki, aki pedig gyerekként átélte, 1944 rettenetéről sem.
       A Gorkij Iskoláról szóló film, "Sihedernyi koromban", amely sok emlékezőt szólaltatott meg, és amelyet ma délután itt is vetíteni fognak, egy ponton az én felfogásom szerint meghamisítja - ideologikus prekoncepció jegyében eltorzítja - az iskola történetét. Úgy állítja be, mintha párhuzama, pandanja, ellen-darabja lett volna a háború előtti-alatti német birodalmi iskolának. Ezt a prekoncepciót a megboldogult és egyébként érdemes Halász Péter igen eltúlzott arányú szerepeltetése és erősen torzító szemléltető visszaemlékezései sajnálatos módon csak erősítik. Lehet, hogy a nagypolitika enklávénak szánta a Gorkijt, de nem az lett: mi nem janicsár-iskolába jártunk, nekünk a Gorkij nem az volt. Nem mondom, néha a kelleténél kissé hangosabban beszéltünk oroszul az utcán is, de ez nem volt más vagy alig volt több, mint gyerekes feltűnés-vágy, a nyelvismeret öröme, a különlegesnek számító tudás meggondolatlan arroganciája. Ha valaki statisztikailag vizsgálná a volt gorkijisták politikai pályaképét, biztosan azt találná, hogy a szóródás ugyanolyan volt az ő köreikben is, mint a magyar politikai társadalom egészében, és az ma is. Számon kell tartanunk, hogy volt osztálytársaink között az 1956 őszi forradalmi felkelésnek mártirja, a soroksári Lipták Mihály vagy - bár bizonyosat nem tudok - a tatabányai Kovács Pál; hogy az 1980-as években szerveződő demokratikus ellenzék több vezetője szintén gorkijista volt; és hogy iskolatársaink a demokratikus társadalomban is megtalálták a helyüket. Azok az évek, amelyeket a mi évfolyamunk a Gorkijban töltött, 1952 és 1956 között, közhelyet mondok: nagy politikai válságok ideje volt, és mi is végigcsináltuk mindent, ami kinn történt: olvastuk a Pravdában Sztalin nyelvtudományi cikkét, álltunk a Hősök terén a tömegben halálakor, sőt, gyász-őrséget az iskolában is, izgatottan tárgyaltuk, először csak a kollégiumban, takarodó után, a szekrények között a Rajk-per lassan feltáruló szörnyű titkait, hallgattuk, éppen az ifjúsági építőtáborban, Nagy Imre felszabadító beszédét, a kormányprogramot, majd soron követtük a börtönajtók kinyitásának, a rehabilitációknak a híreit, ezek az események többeknek közülünk közvetlen családját is érintették, suttogva beszéltünk a leleplezésekről, majd átéltük a következő viharos eseményeket - és lettünk, akik lettünk: a Gorkij nevelt bennünket, iskolázottságot adott, de nem determinálta a sorsunkat. Kaptak a gorkijisták közül magas kitüntetést a rendszerváltás előtt, és a rendszerváltás után, sőt, bizonyára van, aki mind előtte, mind utána; voltak magas beosztásban 1989 előtt, voltak s vannak befolyásos állami pozicióban vagy nagy vagyon birtokában 1989 után: a Gorkij diákjai felnőtt korukban szociológiailag körülbelül ugyanazt a mintát adják, mint a society at large, a tanult magyar társadalom egésze.
       Magam éppen abban látom, és ezt mindig is hangoztattam, a Gorkij különlegességét, hogy bár az iskola szelleme a szovjet - ahogyan nem sokkal később eufémisztikusan mondani szokás volt - dogmatizmust képviselte, ez a szovjet dogmatizmus messze volt tőlünk, és hermetikusan elzárt bennünket a közvetlen közeli, a magyarországi dogmatizmustól. Emlékszem, hogy amikor egyszer-kétszer be kellett néznem eligazításra a XIV. kerületi DISz-bizottságra, iszonyodva mentem vissza az Ajtósi Dürer sorra: a mi iskolánkban nem úgy folytak a dolgok. Nem kiváltságok: a távolság a Szovjetuniótól és az elkülönülés a magyarországi közegtől védett meg bennünket a Rákosi-kor valóságától. Nem hinném, hogy az iskolás gyermekeket vagy kamaszokat ne befolyásolta volna a családi háttér, de az iskola köz-szellemét az egyenlőség és a szolidaritás határozta meg, a tanulás és a műveltség volt a pálya, amelyen versengtünk.
       Még egy dologról beszélni akarok. Személyes ügy. Értelmiségi családból mentem a Gorkijba, magyar nemesi (dzsentri) családi gyökerekkel, városi - mondhatnám úgy is: urbánus - háttérrel, Pesten születtem. Igaz, szüleim lakóhelye szerint vidéki voltam, mint az 1952-ben felvettek többsége. Kollégista. Kollégiumban éltem 1947 óta, Sárospatakon, NÉKOSZ-kollégiumban Miskolcon. A Délibáb utcában, ahol két épületben laktunk, fiúk-lányok csak félig külön, a kollégiumi szellem nem sokban különbözött más internátusokétól, nekem, aki soha nem voltam különösebben belesimuló, akit, mondhatni, a kollégium kényszerű közösségi élete nevelt individualistává, ez a diákszállás nem volt barátságos közeg. Vasárnap esténként, a kimenőről visszatérve, mindig bedobtam egy fél császárkörtét a Sztálin út-Hősök tere sarki talponállóban. Az iskolában ellenben, szűkebb osztálytársaim és más évfolyamra járó pesti iskolatársak körében, mindig otthon éreztem magam. A pestiek sokszor hívtak meg bennünket haza: igazi lakásokban voltunk, zenét hallgattunk, uzsonnát kaptunk. Ez a pesti polgári miliő, mind a fizikai körülmények, mind a személyes légkör, nagy élmény volt számomra. Éles kontrasztot jelentett a kollégiummal, de azzal a világgal szemben is, amelyben annakelőtte éltem. Nem a közvetlen családommal, inkább a tanyasi, falusi, kisvárosi rokonsággal, az osztatlan falusi elemi iskolában osztálytársaim paraszti otthonával, a vidéki tanárok életstilusával. Hogy egy velem egykorú leány tegezi a nagynénjét, hogy kinyitja a jégszekrényt és uzsonnát készít barátainak, hogy otthon lemezjátszójuk van (nekünk utoljára 1944 tavaszáig volt, Kassán), szabadon használja szülei könyvtárát, háború előtti és idegen nyelvű könyvekkel (apám könyvtára ott maradt 1945 áprilisában, a kitelepítéskor, Kassán), sőt, saját könyvei vannak. Ez a polgári életforma és érintkezési stilus mágnesként vonzott, ezután így akartam élni magam is. Tapasztalnom kellett, hogy iskolai barátaim közül többen szülők nélküli vagy egy szülős családban élnek, nem válás: az 1944. évi zsidógyilkosságok folytán. Mégis, befogadó közeget jelentettek. Ezt a világot én életszerűen a Gorkij nélkül nem ismertem volna meg ilyen közelről, ilyen szeretetre méltó formában. A Gorkij Iskolában potenciálisan beleéltem magam a pesti polgárságba, szűkebbre vonva a kört: a pesti zsidó polgárságba. Ez meghatározta érdeklődésemet, további életemet. Magam ezt is köszönöm a Gorkijnak. De már túl személyes vagyok, itt abbahagyom.
       Kívánom, hogy mindannyian jól érezzük magunkat ma este.